Az elmúlt hetekben - néhány nagyobb feltűnést keltő eset kapcsán - a televízió, az internet és a napilapok is sokat foglalkoztak a gyerekek, fiatalok körében dúló erőszakkal. De vajon rendkívüli dolog-e, hogy a gyerekek agresszíven viselkednek, hogy bántalmazzák egymást, vagy szembeszegülnek a felnőttekkel? Szó sincs róla: szépirodalmi művek, filmek egész sora idézi fel, milyen kegyetlenek, egyszersmind milyen kiszolgáltatottak is tudnak lenni a gyerekek, a gyermeklélektani szaksajtóban pedig gyakran olvasni az utcákon garázdálkodó otthontalan fiatalkorúak sokkoló eseteiről. Pszichológus szerzőnk összefoglalója a gyermekagresszióról.
Milyenek voltaképpen a gyerekek?
Korábbi, pszichés betegségekkel
kapcsolatos orvosi jegyzeteink:
A kábítószerhasználat egészségügyi hatásai
Részletesen az alkoholproblémákról
A menedzserbetegség kialakulása és kezelése
Alkalmazkodási zavarok és krízishelyzetek
Részletesen a személyiségzavarokról
Demencia: a szellemi hanyatlás formái
A gyermeknevelés megfelelő módszerei - amelyek sohasem egyetemesek, hiszen mindig más kultúrához kell a gyerekeket “illeszteni" -, e két nézőpont képviselőinek vitáiban formálódtak. A mai helyzet különlegessége, hogy a viták elültek. A “globális gyermekfelfogás", amely a nemzetközi jogszabályokban, az oktatáspolitikában, sőt a neveléstudományban is tükröződik, elvont, nem illik a sokféle valódi, élő gyerekre. E felfogás szerint a gyerek nemcsak ártatlan, de nem is feltételezhető róla, hogy bármi olyat tegyen, ami a felnőttek heves ellenállásába ütközik. Ezért immár egyre több országban törvény tiltja meg a szülőknek, hogy akár egy ujjal is illessék a gyereket, szakértők igyekeznek lebeszélni őket a szidás vagy a büntetés bármilyen formájáról. Ritkán esik szó ugyanakkor arról, hogy egyre gyakrabban állnak fenn a nevelés számára különlegesen kedvezőtlen feltételek, mint az egzisztenciális nehézségek, a perspektívátlanság és a szegénység, vagy a középosztályt is egyre gyakrabban sújtó bizonytalanság, a sokakat érintő migráció.
Öröklött-e az agresszív hajlam?
A közelmúlt erőszakos cselekményeivel kapcsolatban szakértők sokasága említette az öröklés hatását, az anya-magzat kapcsolat szerepét, van olyan szakember, aki már óvodás korban azonosítani véli a későbbi agresszív természet jegyeit. Csakhogy az agresszív viselkedés önmagában nem rendkívüli és nem is természetellenes. Alkalmanként minden élőlény agresszióra kényszerül a fennmaradása, szaporodása érdekében. Az az állat, amely nem tudja magát megvédeni a fajtatársaival szemben, aligha él sokáig. Az élőlények, így az ember is igyekeznek minél kedvezőbb pozíciót kivívni maguknak.
Az sem meglepő, hogy egy ilyen egyetemesen jellemző tulajdonság már egészen kicsi kortól jelen van. Nem a születéstől, mivel az agresszió minden meghatározása szerint szándékos és céltudatos cselekvés. A csecsemő hajráncigálása, hadonászása nem agresszió, hiszen még nincs célja, és egyáltalán nem tud a következményekről. A legkorábban másfél-kétéves kortól beszélhetünk valódi agresszióról, természetesen szem előtt tartva, hogy egy kisgyerek csak igen korlátozott mértékben tudja felmérni tette következményeit. Az agresszivitás hajlama ugyanakkor változó, van, akikben gyengébb, és van, akikben erősebb. Köztudott például, hogy a fiúk-férfiak a nőknél gyakrabban keresnek agresszív megoldást. Ám ahogyan éhségünket és szexuális vágyainkat is kénytelenek vagyunk a kulturális elvárásoknak megfelelően kiélni, ugyanúgy megtanuljuk, milyen helyzetekben és milyen formában engedhetünk agresszív indulatainknak: a kulturális elvárásokat még a legagresszívebb alkatú ember sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül. A tanulás képes nagymértékben alakítani az öröklött hajlamot, ezt mutatja, hogy bár az öröklötten fokozott agresszív hajlam mindig ugyanolyan arányban van jelen, a különböző kultúrákban gyökeresen eltérő az agresszióval kapcsolatos felfogás és az agresszió gyakorlása is. Shakespeare korában például mindennaposak voltak az utcai verekedések, gyakran ártatlannak induló szóváltások is gyilkossággá fajultak. Nem volt megfelelő hatósági kontroll és nem voltak megfelelő nevelési módszerek sem.
Az elmúlt mintegy másfél évszázad, a modernizáció fejleménye, hogy az emberek tömegesen megtanulták “civilizáltan" kezelni az indulataikat. Ez nem könnyű, mivel a gátlások kialakítása vesződséges, és különösen nehéz az agresszió esetében, amelynek késztetése nehezebben küzdhető le, mint az éhség vagy a szexuális vágy. Az agresszív indulat ráadásul “ragadós": a partnerünk vagy az ellenfelünk oldalán tapasztalt ellenséges indulatot egyaránt nagyobb eséllyel “vesszük át", mint más lelkiállapotokat.
- Milyenek voltaképpen a gyerekek?
- Hogyan tanuljuk meg leküzdeni agresszív indulatainkat?
